Depresszió

Összeszorított foggal ülök,
nézem az életet...megőrülök.
Látom magam kívülről,
az önlátomás felőröl.

Lábam elindul jobb,bal,
futnék...nem megy jobban.
Kezeim is teszik a dolguk,
Egyik a másik ellen fordul.

Kiejtem,összetört,felveszem...
Karmolnám,csapnám, nem teszem.
A csontomig érzem a kényszert,
Arcomra sminket,eltakarom a létet.

Könny csordul,letörlöm gyorsan,
Ne lássa senki,maradok szótlan.
Csontig rágott körmök,sebesre rágott ajkak.
Kinek kellenél,te átkozott fajzat!

Hallgatom balgán az elnyomó szavakat,
Senki nem vagy!Elbaszod úgy is!Építsd csak a falakat!
El kéne bújni,hol senki nem talál,
És ott felőrölne az átkozott magány.

Jobb láb, bal láb...menjetek,
tegyétek ma is mit lehet.
Koncentrálj,mosolyogj,fogadd el,
Bólogass,csússz a földön,rohadj el!

Oh..te szív,hallgass már!
semmi dolgod,kalimpálj!
Gyomor te se szorulj össze,
nem dobsz te sem a földre.

De rajtatok nevetek orvosok,doktorok...
azt hittétek,hogy majd bogyókat kapkodok?
Voltam már talp alá való,
voltam már kalitkában lakó.

Mély levegő.Orron be,szájon ki,
fejet fel,mellet ki.
Húzd ki magad,menni fog,
Szájzárad ügyesen kioldod.

Menni kell,nincs mese,menni kell tovább,
Füldugó,napszemüveg...héj!Így nem látod a csodát!
Nicsak,mi ez?Egy kis csillag!
Hozzám szalad,melegsége szívemig hat.

Igen,megvan!Te vagy kiért felállok!
Benned boldogságot találok.
Együtt megyünk tovább,
Szeretlek és nevellek tovább.